Wooden Ambulance – Intersection (2012)

Általában egy elégedett mosollyal szoktam nyugtázni azt, amikor egy újabb négybetűs törvényjavaslatot vetnek el, amit a lemezkiadók, médiavállalatok lobbistái próbálnak letolni az átlagemberek torkán. Az egész egy szélmalomharc, mintha az évről évre kiáradtó folyóra egyre magasabb töltésekkel szeretnék rákényszeríteni az akaratunkat, holott a néha a folyónak az a dolga hogy elárassza vízzel az árterületeit, hogy továbbra is termő maradjon. Pont mint ahogy ezek a értékek is csak úgy tesznek gazdagabbá és akkor inspirálnak, ha megteszünk mindent azért hogy eljussanak a befogadóhoz. Hogy a képzeletbeli kérges talajra is jusson néhány korty víz, a szabadkai Wooden Ambulance sem volt rest léket vágni a képzeletbeli töltéseken, így a megjelenés napján letölthetővé tették a szóban forgó lemezüket, amivel nemcsak hogy megleptek, hanem sikerült “kilóra megvenniük”.
Az ismeretség persze régebbre nyúlik vissza. Van ez az úgynevezett hálószobazene, amikor hát finoman szólva sem steril, stúdiókörülmények között rögzülnek a dalok az utókornak. Az eredmény hallatán a rádióhoz szokott fülek tulajdonosainak legtöbbször talán a katasztrofális jelző szokott először beugrani. Mégis a Wooden Ambulance édes-bús demóját körüllengi egy megmagyarázhatatlan báj, a hallhatóan diktafonos felvétel, meg a bele csengő mobiltelefon hallatán. Mintha ott ülnék én is az ágy szélén, mindenegyes alkalommal.
Persze ami szerethető egyszál akusztikus gitárral, és egy az éjjeli lámpa mellé állított diktafonnal, az nem biztos hogy egy teljes zenekarnál is nyerő ötlet. Sőt annak a bizarrsági mutatója, hogy egy eléggé eltökélt célokkal rendelkező héttagú zenekart hangszerekkel, hangosítással bezsúfoljunk egy lakás hálószobájába, elég szép értékeket mutatna az idevonatkozó skálán.
Amikor először olvastam hogy készül a szóban forgó lemez, sejtettem hogy jó lesz. Azt viszont nem hogy ennyire magával ragad. Túl vagyok talán a kilenc-tizedik meghallgatáson is, és még mindig nem jönnek a szavak. A felsőfokú jelzőkből már régen kifogytam, szépen lassan elfogy a többi szavam is, tovaúsznak abban a hömpölygő, legtöbbször keserédes, néha csöndes, néha hangos és felkavaró bő egy órás masszában ami a hangszóróból kifelé árad, és a hirtelen jött feleszmélés után legfeljebb csak annyit tudok összekaparni a megmaradt szókincsemből, hogy ez hihetetlen.
Már az első dal megadja az alaphangulatot, minden egyes dallama kész vigyorgó bajonettként beledöfni az ember lelkébe a megfelelő pillanatban, és az utolsó dallal (ami Lambchop New Love c. opuszának újragondolása) szépen keretbe is foglalja a lemezt. De a képzeletbeli keretben szerencsére a hangulat eléggé hullámzó, és annak ellenére hogy egy indie/folk/rock zenekarról van szó, azért arra kevés esélyt látok, hogy valaha is sört locsolva, asztalon táncoljunk egy Wooden Ambulance koncerten, még a Years of Flirtin’-re sem, ami pedig mondhatni a legvidámabb dal a lemezen. Talán jól is van ez így. A rekedtes, Tom Waits-t idéző torokból jövő hangok szinte odakívánkoznak a zenére,amelyeket néha értek, néha pedig az elcsípett foszlányokból csak következtetni tudok a dalok témájára, és hiába egyszerű de tetszetős a saját kiadású cd, egy szövegkönyv nekem most nagyon hiányzik.
Minden kétséget kizáróan így, a sokféle hangszerrel, a szájharmonikával, a csellóval, a hegedűvel meg a többivel kerek számomra a Wooden Ambulance. Így kapnak ezek a dalok annyi színt,és tónust amennyit megérdemelnek. (10/10)

woodenambulance.bandcamp.com

Reklámok

Tegnap este, Szabadka, Pilana…

A hely hangulatos, de a hangulat az elején kicsit fagyos, a Suburban Nightmare-re néha még taps is elmarad, pedig egyáltalán nem voltak rosszak, csak bátortalanok. Az kicsit unott flegma ének a lemezen jól sül el,jól átjön az “unatkozó külvárosi fiatalok” hangulat, koncerten viszont megöli a passziv előadásmód, pedig ezzel a középtempós zenével inkább lehetne az emberek arcába mászni,és a képükbe üvölteni fröcsögő nyállal hogy “Ego maniac, sick of you!”. Az Adolescents feldolgozást (Wrecking Crew) nem ismertem föl.  Viszont tűrhetően szóltak. Nem mindenkire volt ez igaz.
Ha csajok kiabálnak, az mindig ilyen szélsőséges dolog. Vagy kurvajól sül el (ezernyi példa a Witch Hunttól, a Rainbow of Death-ig), vagy halkan is idegesítő. A Deer In the Headlights esetében az utóbbi, ráadásul iszonyat hangosan és a megszólalás is tömör,zajos, és kásás. Egy ideig kinn hallgattuk, majd besétáltunk megtudakolni, hogy vajon mi miatt ilyen ideges az énekes hölgy,amire persze a későbbiekben sem derült fény.  Néha néha még dallamfoszlányokat is el lehetett csípni, a gyors és lassú részek váltakozása közben. A végére át tudtam érezni a szarvas helyzetét, akit éppen most csapott el egy kamion.
Amit a modern hardcore-ból ki lehetett hozni, azt a Bane ki is hozta, minden más meg utánérzés. A Jain és a Reflections of Internal Rain között (akiknél a névválasztásnak már tényleg nem sok  értelme, szemben a belgrádi társával akik egy indiai törzsről is elnevezhették magukat) a párhuzam nem csak a kooprodukcióban rejlik, hanem hogy kvázi hasonló stílusú, kicsit slágeres,népszerű zenét játsznak, csak ők máshonnan közelítik meg azt. A ROIR csajozós, a Jain színterezős. Az idei EP nem rossz, meglepően jól szól, de a koncert koszosabb hangzása náluk nem “egy király aurát” ad a daloknak, hanem egy negatív szorzót a dallamoknak. Ha a Suburban Nightmare unott és flegma, az Deer in the Headlights ideges volt, akkor a Jain-en, talán az oldalbabökdösős “ugye milyen jófejek vagyunk” mentalitást éreztem. Nem volt rossz, tisztességgel eljátszottak mindent, csak nem az én világom. Az Integrity (Hollow) feldolgozása abszolút kellemes meglepetés, mégha nem is illett hozzájuk.
Ugyanis azt a feldolgozást Unison-nak kellett volna eljátszania, mert rájuk meg aztán akár még a sátáni jelző is passzolna ha nem vigyorogva játszanák az olyan dalokat mint az Exhume például, aminek a pszichedelikus második felét konkrétan behunyt szemmel hallgattam végig., miközben szolídan, de határozottan rúgtam egyet a sarkammal a padlón, minden dobütésre. Persze a vigyor sem ronja el az összképet. Talán most önmagukhoz mérten is koszosabban, zajosabban szóltak, ami itt inkább hozzáadott mint elvett volna, mert oda passzol. Negyedszer láttam, negyedszer éreztem azt hogy fel van adva a lecke.Szóval nincs mese,és nincs olyan, hogy őket ne szeresse valaki.

Az Internet csodálatosságossága #2: itt az új Fucked Up

Nem vagyok egy elvakult rajongó, de annyira szuper húzásaik vannak, kezdve az MTV live kétszeres szétverésétől, a konceptlemezeken át, az egész zenekarból sugárző kedvességig, és beleszarásig, hogy már rohadtul sajnálom, hogy nem mentem el a koncertre.

Fucked Up – David Comes To Life
Fucked Up – David Comes To Life

Fucked Up – David Comes To Life

Az internet csodálatosságossága

Szabadon letölthető Fugazi koncertfelvételek:

http://www.archive.org/details/Fugazi
http://www.archive.org/details/Fugazi
http://www.archive.org/details/Fugazi

Little Earthquakes

Hogyha tündi-bündi, new-age hippi lelencnek nevezel, levágom a péniszed. (Tori Amos)

Tegnap töröltem le az idézet apropójául szolgáló lemezt.

Crushed on You

Vannak első hallásra bizarrnak tűnő kombinációk, szerintem a Monty Python legénysége direkt erre az  összeférhetetlen dolgok kombinálására fektette a hangsúlyt. Crushed on You is ilyen, kicsit bizarr, és talán a modern poppunk zenekarok között is csak másodvonalbeli lehetne, de maga a párosítás zseniális. Ilyen lenne ha Morrissey beszállna a Jawbreakerbe, vagy ha a Smiths a borús Manchester helyett Kaliforniában alakul meg, olyan tagokkal, akik művészmozik helyett mégiscsak inkább szörfözni járnak, és ez a dalok hangulatán nagyon érződik.

Crushed On You – Demo 2009

Arsonist’s Prayer

Most gondban vagyok a stílusmeghatározással, mert a Catharsis zenéjére sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy bármilyen skatulyába könnyen bele lehetne erőszakolni, de ez az egyik első olyan dal, amit akkor ismertem meg, amikor komolyabban elkezdtem érdeklődni a hardcorepunk iránt.Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor egyik szerda reggel, digitális elektronika gyakorlatról lógtam, és szinte csak ezt hallgattam, az akkor csinált válogatáskazettán. Ahogy véget ért a dal,azonnal tekertem vissza. Akkor is, azóta is bármikor meghallom, vagy csak beleolvasok a szövegébe, végigfut a hideg a hátamon.